Születésnapi köszöntő a gyermekeimnek

Amikor én 15 éves voltam még nem a nagybetűs életre készültem. Csak az iskolapadot koptattam. Eszembe sem jutott, hogy egyszer majd nekem is gyerekeim lesznek. Gondtalan tudatlanságba éltem a szüleim mellett.

Aztán két évre rá megismertem apátokat. Nem volt első látásra szerelem. Sőt még másodikra sem. Merő véletlen volt csupán. Apátok bátor húzása hozott lázba. Egy nem várt pillanatban elcsattant csók. De attól a perctől tudtam nekem ő az igazi. Sőt egy héttel ezután azt is tudtam, amint végzek az iskolával családot akarok. Teltek a napok, hetek, hónapok, egyre erősítve bennünk az elhatározást, miszerint kell nekünk egy kisbaba.

Hamar megtanultuk milyen kegyetlen az élet. Hiába voltak a nagy álmaink, megvalósítani nem tudtuk. 6 év telt szenvedve a sikertelenségtől. Legalább 70 hónap indult reménykedve, majd dőlt össze a hit, mint kártyavár. Voltak napok mikor teljesen maga alá temetett a bánat. Azt hittem sokszor már, hogy vége mindennek. De apátok már akkor is olyan ember volt, aki nem ad fel semmit, addig megy, míg el nem éri, amit akar. Elrángatott orvoshoz, hogy majd ott segítenek. Milyen igaza volt! Igaz rengeteg kemény csatát megvívtunk még így is, sok-sok próbálkozás fulladt sikertelenségbe. De megérte.

Megérte, mert 2002 júliusában megjött az eredmény. „Hölgyem, örömmel mondhatom, Ön bizony áldott állapotban van.” Életem legfantasztikusabb hónapjai következtek. Főleg augusztusban. Mikor az ultrahangon az orvos hatalmas mosollyal az arcán közölte, IKREK! Sikítva, visongva futottam ki a váróba, hogy közöljem a hírt apátokkal is. A boldogságtól könnyes szemeinkkel vágtunk neki a jövőnek, immár azzal a tudattal, hogy négyesben leszünk nem sokára. Még amikor a pocakom volt a védelmetek is mindennap beszéltem hozzátok. Megkértelek Bennetek, legyetek jó gyerekek, maradjatok ott, míg el nem jön az ideje a nagy találkozásnak. Szót fogadtatok. Jó babák voltak. Még akkor is, amikor újév hajnalán azt hittem szétreped a hasam, mert Ti bizony mindig forgolódtatok odabent. Egy fej a bordáim alatt. Egy láb a hólyagomon, egy csuklás rezgette az egész hasamat. Egy perc nem telt el már akkor sem unalmasan. Januárban kicsit megijedtünk, hogy korábban akartok kibújni, de hallgattatok rám, veszteg maradtatok. Azt kértem, apa szülinapján tegyétek ezt csak legkorábban. Az orvosom nevetett, kismama ez nem így működik ám, mondta. Ó dehogynem gondaltam én nagy merészen. Mert ez lesz az én szülinapi ajándékom apátoknak. Mindazért, amit tett, amiért kitartott. És mert szeretem.

Arra kért az orvos toljam már egy nappal későbbre ezt az óhajom, mivel aznap ő még Hollandiában lesz. Nem örültem, de úgysem én döntök a születésetek felől, így mosolyogva megígértem, hogy akkor csak március másodikán szülünk. Szép lassan eljött a március. Elsején, a nem várt körülmények valószínűleg közrejátszottak a születésétek idejében. Ugyanis, egy közel 300 kilós anyadisznó vágása volt betervezve aznapra. Csak nem épp harmadmagunkkal. Így alakult, megoldottuk. Imre papa és apátok, velem karöltve, egy egész napon át disznólkodott. Estére, mikor mindent elpakoltunk tudtam, éreztem, hogy bizony nem pihenhetek el, mert ti másnap biztosan világra jöttök. Hamar átnéztem a kórházi csomagomat. Mamával együtt, aki este betoppant, kivasaltuk a baldachinokat. Ellenőriztük, mindent megvettünk-e amire szükségetek lehet. Másnap hajnalban felébredtem, a pisilhetnék nagyúr volt akkoriban. Ahogy kiszálltam az ágyból elfolyt a magzatvíz. Ledermedtem. Hirtelen megijedtem, azt sem tudtam mit kellene tennem. Csak annyit mondtam Józsiii! Mint aki nem is aludt, kiugrott az ágyból, felkapta a farmerját, nyúlt a táskámért és megkérdezte, mehetünk? Ő bezzeg tudta mit kell tenni! Én meg, mint aki a legjobb viccet hallja elröhögtem magam. Apátok rám nézett és semmit sem értett. Gyorsan mondtam neki, jól sejted, de nyugi, ráérünk. Míg megfürdök, hívja fel a dokim, aztán mentőt kérjen. Ez orvosi utasítás volt. Mivel drága kicsi Fiam, te haránt feküdtél és félő volt, hogy a köldökzsinór kicsúszhat. Még gyorsan felhívtam a mamát is. Aztán vártuk a mentőt. Mire megérkezett én már totális pánikban voltam. Remegtem, sírtam, féltem. Semmivel nem tudott megnyugtatni apátok. Még a mentősök is próbálkoztak, persze nem sok sikerrel. Akkor nyugodtam meg, mikor a kórházba érve apátok már az ajtóban állva várt. Hogy csinálta az 1200-es ladával, máig nem tudom, de lehagyta a mentőt. Az orvosom is megjött, aki még eddigre sem tette túl magát afelett, hogy pontosan azon a napon vagyok itt, amit „megbeszéltünk”. Jöttek az utolsó vizsgálatok. Kiderült a helyzet mit sem változott, Te Gábor haránt fekszel, Te kicsi Virágom felette csücsülsz. Kizárt a természetes út, császár lesz. Irány a műtő, de gyorsan, mert helyzet van. Elkezdődött a kapkodás, és ezzel együtt megjöttek a fájások is. Mire beadták az érzéstelenítőt azt hittem kifugázom a csempeközöket. Teltek a percek, a dokim végig szóval tartott, majd 2003. 03.02-án, 8 óra 44 perckor meghallottam a hangodat Fiam! Kikerekedett szemekkel néztelek, ahogy egy pillanatra felmutattak. Gyönyörű voltál. Csupa máz, csupaszépség. Mire felocsúdtam volna, újabb hang jutott el a fülemig. Világra jöttél Te drága Lányom, 8 óra 45 perckor megszülettél Te is kicsi Virág. A Te hangod, jajj míg élek nem felejtem el! Már akkor dobhártyaszaggató volt. De bánta a fene, hiszen olyan szép kis kerekarcú pici baba voltál. Csupa haj. Csupa gyönyör. Olyan nehezen telt el az a pár óra mire megkaphattalak bennetek. De akkor is csak kicsit, hiszen nem tudtam felkelni. Ráadásul pihentetni is akartak a műtét miatt. Naná, hogy nem érdekelt, csak titeket akartalak. Apátok is megjelent az őrzőben végre, mert hiába akartunk apás szülést, a műtőbe nem engedték be. Ahogy akkor jött felém, minden előtte lévő szenvedést elfeledtetett velem. Sírt! Az a nagy kemény férfi, az apátok csak sírt, még beszélni is alig tudott. Csak habogott: „Köszönöm! Láttam. Láttam őket! Megmutatták őket! Szépek. Köszönöm!” Ezzel rámborult és zokogott tovább. Ott és akkor újra beleszerettem. Tudtam bármit is sodor elénk az élet, apátok értetek mindig mindent megtesz majd. Innentől lettünk mi egy család! Immár négyesben együtt.

Mondhatnám, hogy minden meseszép volt ezután, de akkor hazudnék. Az első három hónap inkább volt gyötrelem, mint boldog vidámság. Soha egyetlenegy nap nem tudtatok egyszerre kelni az éhségtől. Dehogy is! Mire az egyikőtökkel végeztem, s leülhettem volna, rázendített a másikótok. És ez így ment éjjel nappal, heteken keresztül. Próbálkoztam én, keltettem az alvót az ébren lévőhöz. Aha, de a következő evés alkalmával persze, hogy megint nem egyszerre éheztetek meg. A harmadik hónap végére már sírtam a fáradtságtól. De boldog fájdalom volt ez, hiszen olyan szép kisbabák voltatok. Bánja a fene így utólag meg már pláne. Ennél az időszaknál csak az volt neccesebb, mikor menni tanultatok. Azt sem tudtátok egy irányba tenni. Ki jobbra, ki balra indult neki a veszélynek. Én meg ott liheghettem a nyomotokban. De az első szó mindenért kárpótolt. Bár jobban belegondolva nem is az első szavatok volt az „anya”. Gábor, Te Imre bácsi simlis sapkáit szeretted piszkálni, ebből jött neked az első szavad a „kapka”. Virágom, Te már akkor is egy akaratos hisztigép voltál, remekül kezdted a beszédet: „neeem”. De mikor jött az anya, apa, mi boldog, büszke talpig vigyor szülők lettünk. Ezt a vigyort csak az aggodalom tudta letörölni.

Mikor Te drága Fiam, elbújtál, s mi eget földet átforgatva sem találtunk, a vér meghűlt bennünk. Már azt sem tudtam merre menjek, mit csináljak, mikor hangos hahotába kezdtél a kiságy alatt. Vagy mikor Te kicsi Virágom először estél át egy epilepsziás rohamon. Ha arra a napra gondolok, ma is reszketve tudnék zokogni. Vagy mikor 3 nap 3 orvos nézett meg téged Fiam, s nem vették észre a vakbélgyulladásod. Csak mikor már perforált, egy negyedik orvos, aki azonnal meg is műtött. Majd a műtőből kiérve csak annyit mondott. 24 óra. Azalatt minden eldől. Csak ezek az alkalmak, mikor egy szülő inkább a fél életét, vagy akár az egészet is felajánlva, nem mosolyog, csak retteg.

Hiszen drága gyermekeim, lehettek bármilyen rosszak, bármilyen elevenek, beszélhettek csúnyán, lehettek lusták, hozhattok rossz jegyeket, vagy ne adj isten beírást, mit sem számít! Éltek, itt vagytok velünk, mellettünk! Akkor is szeretünk benneteket. Persze mérgesek vagyunk, büntetést rovunk ki, de mondhatjuk, a ti érdeketekben. Igaz most még nem értitek, de ez mind a jövőtöket szolgálja. Hiszen, mi apátokkal azért élünk mióta Ti megszülettetek, ma pont 15 éve, hogy a tudásunkat, a hitünket, átadjuk nektek. Mindezt igyekszünk szeretettel tenni, hogy nektek jó legyen. Vagy legalább jobb, mint nekünk volt. Bízunk benne, hogy ha ma még nem is, de pár év múlva mindent megértve hálásak lesztek nekünk. Főleg Te életem, Fiam! Hiszen Te egészséges vagy, előtted nagy jövő állhat, ha jól cselekszel. Szorgalmas, ügyes gyerek vagy. Csak tanulni nem szeretsz. Sajnos. Remélem, ez még változhat. De mi így szeretünk, Te így vagy a mi tökéletes kicsi fiunk. Akinek már most megvannak az álmai, a tervei felnőtt korára. Pedig csak ma lettél 15 éves. Nekem nem volt még, sem álmom, se tervem a te korodban. Te már most többet tudsz, mint én tudtam akkor.

Te, drága kicsi Virágom! Te egy örök baba maradtál, s maradsz is nekünk. Betegséged, sérültséged, számodra nem hátrány. Hiszen Te boldog vagy. Minden, amire Neked szükséged van, az a babád és a szüleid szeretete. Ezt pedig míg élünk, minden egyes napon megfogod kapni! Mindig úgy fogunk szeretni Téged, hogy észre sem veszed, mennyire más vagy, mint a többi veled egykorú gyermek. Nekünk sem számít. Megtanultuk elfogadni az élet nehézségeit, vele az autizmust. Nehéz, néha kicsit meggörnyedünk, megrogyunk, de szeretünk. Mindig, minden körülmények között!

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGASÁGAINK!