Születésnapi köszöntő a gyermekeimnek

Amikor én 15 éves voltam még nem a nagybetűs életre készültem. Csak az iskolapadot koptattam. Eszembe sem jutott, hogy egyszer majd nekem is gyerekeim lesznek. Gondtalan tudatlanságba éltem a szüleim mellett.

Aztán két évre rá megismertem apátokat. Nem volt első látásra szerelem. Sőt még másodikra sem. Merő véletlen volt csupán. Apátok bátor húzása hozott lázba. Egy nem várt pillanatban elcsattant csók. De attól a perctől tudtam nekem ő az igazi. Sőt egy héttel ezután azt is tudtam, amint végzek az iskolával családot akarok. Teltek a napok, hetek, hónapok, egyre erősítve bennünk az elhatározást, miszerint kell nekünk egy kisbaba.

Tv-t a fa alá pályázatom

- Anyáka! Elment a nótatévé! – hallottam a lányom visítását már megint. Persze, mint jó anya, azonnal rohantam, hogy megelőzzem a komolyabb kifakadását. Szobájába érve láttam, igaza van Virágomnak, nincs kép a tévén, csak hang. - Jajj kicsim, ezzel nem biztos, hogy tudok mit kezdeni. Megnézzük, aztán ha nem sikerül, írunk gyorsan levelet a Jézuskának, hozzon neked egy új tv-t. Rendben? - Neeeem. Nótatévét hozzon! - Jól van kicsim, azt kérünk. És mit írjunk még a Jézuskának? – kérdeztem a lányom, miközben próbáltam képet varázsolni a tévére, ki-bekapcsolgatással.

A kezdet

Mivel mással kezdhetném az első bejegyzésemet, mint bemutatkozással. Amit persze nem fogok agyonragozni. Csak a lényeg. 41 éves családanya vagyok, két gyerkőccel, akik 15 évesek. Vegyes ikerpáros. Lányom, akiről azt hiszem a legtöbbet fogok írni, autista, értelmi sérült kis csodabogár. Fiam már kikéri magának, hogy ő szerepeljen, mégis csak egy kiskamasz, akinek ez már ciki. Gonosz anya leszek, majd nem árulom el neki. No és persze az apjuk, aki ha ezt megtudja, tuti kitér a hitéből, de megszokja, vagy .... :)