Az autizmus korlátai

Ezt a bejegyzést lassan 3 hónapja próbálom megírni. De nagyon nehéz, még ma is. Volt, hogy leültem a gépem elé és csak megnyitottam a blogot, viszont tovább nem jutottam a szándékommal. Azzal a szándékkal, amivel nem is igazán tudom mi a célom. Talán csak kiadni magamból. Kiadni a fájdalmat, a megtörtséget, valamint nem utolsó sorban a tehetetlenséget.

Történt ugyanis még január elején, hogy apósom itt hagyott minket, elhunyt. Ő volt az egyetlen olyan ember lányom életében, akit minden fenntartás nélkül elfogadott. Papa és az ő kepsze (keksz). Anélkül nem jött át hozzánk, vagy ha lányom ment is hozzá, marék számra etette vele. Mit nem veszekedtem emiatt vele...
Beteges lett az utóbbi években már. Hétről hétre romlott az állapota, ám a halála hirtelen és váratlan volt. Délután még veszekedtem vele, hogy kapja már össze magát végre és ne dőljön ágynak. Viszont ha tényleg ennyire nincs jól menjünk el orvoshoz. Ő azonban nem akart. Kora este már alig volt ereje a fürdőbe kimenni. Gábor támogatta ki. Akkor úgy döntöttem, nincs helye további ellenkezésnek, párom is egyetértett, így mentőt hívtam hozzá. Már a mentőben, még indulás előtt összeomlott. Másfél órát küzdöttek érte, mire szállítható lett. A kórházban azonban pár órán belül meghalt. Virág az ablakból végignézte mindezt. Hiszen Józsi és én is kint álltunk a mentő mellett, imádkozva papáért, s mondhatni teljesen elfelejtkezve Virágról. Látta, hallotta ahogy a fiunk lélekszakadva befut az utcáról az apjáért, jöjjön ki, mert baj van a papával. Látta, ahogy az apja fejvesztve otthagyott mindent és kirontott az ajtón le az utcára. Látta, ahogy szirénázva, villogva megérkezett az esetkocsi, amit én már nem bírtam és a papa kerítésében kapaszkodva, remegő térdekkel, csendben sírtam. Látta, ahogy azalatt a több, mint egy óra alatt keresztben csapást gyúrtam a földútunkon.  Ahogyan azt is, mikor villogva elment a mentő és felrohantam a lakásba, kapkodva öltöztem és csak egy mondatban összefoglalva elköszöntem tőle. "El kell mennem kicsim, papa nagyon nagyon beteg, amint tudok jövök vissza hozzád, addig apa vigyáz rád." Apa maradt itthon, hiszen papát én vittem orvostól orvosig évek óta, többet tehettem, vagy mondhattam volna az orvosoknak, ha lett volna még miért. Mire azonban beértem a kórházba, már csak annyit mondtak, hogy még ugyan egy teljes ct-t csinálnak, de úgy látják nem tehetnek már semmit. A ct után ez be is bizonyosodott, a doktornő arra kért búcsúzunk el tőle. Így láthatta azt is drága Virágom, miután felhívtam az apját, hogy a kemény apán, akin nem fogott még ki semmi, remegve öltözködik, s csak azt mantrázza magában, hogy "Nem. Nem..." Mire hazaértem Gáborral lefeküdt, így a kisírt szemeimet már nem látta. Csak másnap reggel, amikorra már lila is lett a szemünk, mivel az éjszaka jött telefonhívás után aludni már nem tudtunk...

A temetésre nem vittük ki, több okokból sem. Egyrészt ugye nem szereti a sok embert magakörül. Ahogy nem szeret egy helyben szótlanul, tétlenül állni sem. Azt sem tudtuk, mit értene meg a szertartásból, vagy épp mit váltana ki belőle mindaz. Maradt neki a mi elbeszélésünk. Ami egyre inkább úgy tűnik kevésnek bizonyul. Pedig már azt hiszem kimerítettük a lehetőségeket. Mondtuk neki, hogy elaludt, ő már csak pihen, fent a magasban. Volt szó már a csillagokról, az angyalokról. Mondtuk szárazon, fehéren és feketén, hogy meghalt a papa. Fel is fogta, csak éppen nem érti meg. Nincs hozzá vizuális "élménye", nem tudja a halált mihez kötni. Emiatt pár naponta feltépi a sebeinket. Az első hetekben a kérés jött, hogy menjünk át a papához. Bíztam abban, hogy látva, üres a papa háza, könnyebben megérti. Ezért, ha bármikor kérte, átmentem vele és kinyitottam papa házát beengedtem, nézze csak meg, nincs már. De ez a számításom kudarcot vallott.  Szerinte elbújt a papa, mindig felhajtja a takaróját, hogy azalatt van, ha látja, nincs ott, kifut a fürdőbe, biztos oda ment. Ott sem találja meg, emiatt mérges lesz, és csak kiabál, hogy buta papa. Pár hét után már inkább nem is vittem át. De ő új kéréssel állt elő. Menjünk be a kórházba meglátogatni a papát, mert elvitte a mentő, kórházban van a papa. Oda már nem tudom bevinni, nem járhatjuk be az egész épületet, kórteremről kórteremre, hogy lássa nincs ott...

Próbáltam azt is, hogy együtt sétáltunk ki a temetőbe vele gyertyát gyújtani. Mondtam neki, hogy ott van, ott temettük el. De körül nézett, nem látta sehol a papát és sírva kiabált, hogy menjünk haza nincs itt a papa. Még kétszer kijött velem, aminek ugyanez lett a vége. Azóta nem is hajlandó kijönni a temetőbe. 

Minap jöttünk haza az iskolából, szemből szirénázva jött egy mentő. Virág meghallva, majd kiugrott az autóból, hogy ott viszik a papát a kórházba, menjünk is a kórházba...

Tegnapelőtt a faluban szirénázott valahol egy mentő, épp kint voltunk az udvaron. Kis csámpás lábaival szaladt az utca felé. "Jön haza a papa! Jön a mentővel a papa!" Utána futottam, letérdeltem elé és igyekeztem elmagyarázni, hogy ez a mentő nem őt hozza, máshoz siet. Mire az én drága lányom pofon csapott, "Papát hozza!" Én ott lebénultam, sírni nem akartam előtte, megszidni a pofonért sem akartam, semmit sem akartam, csak visszaadni neki a papát. A papát, aki legfőbb dajkánk volt, akire bármikor gond nélkül rábízhattam Virágomat, ha dolgom akadt. Aki együtt énekelte vele a mulatós dalokat. Aki nem győzte tömni a gyerekeimet, az unokáit édességgel. A papát, aki egy csökönyös öszvér volt, de kepsze mindig volt otthon... 

Ezt nem tudom megtenni. Még Virágnak sem. Bármennyire szeretnék segíteni a lányomnak,még a megértetése sem megy. Most szembesültem először az autizmus korlátaival.
Nincs a szótárukban a halál szó...